Voltam már jobban is

Üdv.

Eléggé régen volt helyzetjelentés, így gondoltam megpróbálok kicsit írni.

Mikor magamban gondolkodok, akkor olyan sok dolog eszembe jut, de mikor leülök, hogy leírom ezt a sok dolgot, akkor hirtelen mindig arra a következtetésre jutok, hogy tulajdonképpen nem is történt semmi. Pedig de. Nem tudom, furcsa.

Nemrég egy hosszabb kényszer szüneten voltunk ami a munkahelyet illeti. Nem tudom, hogy végül is ez jó vagy sem. Abból a szempontból jó, hogy végre kicsit össze tudjuk magunkat szedni, anyagilag viszont annyira nem. Bár... azon a munkahelyen max csak keresni lehet pénzt, találni nem nagyon. Lényegtelen. A szünet előtti héten annyira, de annyira látszott mindenkin, hogy teljesen a padlón van, mentálisan biztosan. Meg... mikor az ember jóformán végigdolgozza az egész évet szabadságolások nélkül azért egy idő után jelzi a szervezet, hogy most volt elég. Azt hiszem nálunk most jött el ez a pillanat. Nem csak arról van szó, hogy fizikailag elfárad az ember, agyilag is nagyon le tudunk merülni ha folyton csak megyünk, néha kellene némi szünet. De persze ha el akarsz menni, akkor meg vinnyog a főnökasszony, hogy dolgozd is le azt az időt... Nem mintha annyira meghatna bárkit az ilyen kijelentéseivel. Mert a "szabadság" nála ismeretlen fogalom, az meg, hogy ilyet fizessen az teljességgel képtelenség. Eh. De szerencsére már eljutottam nála arra a szintre, hogy már nem is kezdeményez velem beszélgetést, a totál minimumon tartjuk az ismerettségünket. Még csak nem is köszönünk egymásnak. Mondjuk ő kb senkinek nem szokott, csak mikor éppen kedve tartja. Hát akkor majd én is így teszek. Attól, hogy valaki főnök még nem fogom a seggét nyalni, ugyan olyan ember, mint mindenki más, csak ő hiszi magát különbnek.

... Jól elkanyarodtam.

Szóval nem éppen a legnormálisabb ember a főnökünk és mindenkinek elege van már belőle meg a viselkedéséből. Mikor folyton csak elvár és rohadtul tudja sorolni, hogy neked mit kellene megtenned, de hogy rá mi vonatkozik, azt mindig elfelejti. Egy jó szót nem lehet tőle hallani soha, folyton csak a lecseszés megy meg hogy mit rontottunk el meg a további szarságok amikből már nagyon elég volt. Az ember ott van, dolgozik ahogyan tud, de sosem elég. Soha. Teljesen mindegy mennyire igyekszel, mennyire teszed oda magad, sosem elég. Az ilyen embernek nem érdemes igyekezni. Felesleges. És már eljutottunk erre a szintre. Semmi motiváció nincs bennünk, semmi tenni akarás, egyszerűen csak feladtuk. Már senkit nem érdekel. Csak azért járunk oda, hogy mégis dolgozzunk valahol. Katasztrófa az egész.

Már olyan sok dolgot összeírtam, hogy mit kellene megtenni itthon. Takarítás, a rajzos mappám átnézése, egy-két rajz újrarajzolása, szekrény / polc pakolás, olvasás, foglalkozni kellene a játékommal is meg... ezer dologgal még, mégis... Egyszerűen nem tudok nekiállni semminek, vagy csak nagyon keservesen. Folyton úgy érzem, hogy teljesen mindegy mennyit pihenek, úgyan úgy fáradt maradok. Mindegy mennyit alszok. Mindegy, hogy mit csinálok. Nincs kedvem semmihez, nincs energiám semmihez, nem érdekel semmi. Néha ráveszem magam erre-arra, de közel sem úgy haladnak a dolgok ahogyan az jó lenne. Részben ez is az oka annak, hogy ide sem írok olyan sűrűn. A fejemben vannak ötletek, csak... nem tudok leülni és leírni őket. Mikor végre megpróbálnám rávenni magamat valamire, az agyam közbevág, hogy "nem is olyan fontos" és megint félrerakom. Lehet a meleg is hozzátesz ehhez, kiszívja az emberből az energiát. Mondtam már, hogy utálom a nyarat?

Ami a kreativitásomat illeti, szerintem megszűnt létezni. Egyszerűen eltűnt. Hiába akarok nekiállni bármilyen kreativitást igénylő tevékenységnek, egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok rá, hogy egyről a kettőre jussak az ilyen feladatokkal. Ott van mondjuk a játékom, vagy a rajzaim. Leülök, nekiállok és x idő múlva úgy állok fel, hogy nem csináltam jóformán semmit. Nem haladtam semmit. Nem jut eszembe semmi ötlet, mikor rajzolok, csak húzogatom a papíron a ceruzát anélkül, hogy bármiféle gondolat megfordulna a fejemben, aztán félúton elvesztem a fonalat, hogy mit is csinálok voltaképpen és a végén egy nagy káosz lesz belőle és félretolom az egészet. Még ha a fejemben néha össze is rakom azt, hogy mit akarok látni a papíron, akkor sem tudom lerajzolni mert valahogy a vonalak nem oda kerülnek ahová kellene, hogy kerüljenek és megint csak oda jutok ki, hogy katyvasz lesz az egész. Úgy érzem, hogy amit eddig megtanultam, azt is elfelejtettem és egyre csak kevesebbet tudok. Hülye vagyok, vagy mi van?!

Inkább menjünk tovább.

Anyuval már tervezgetjük, hogy jövőre milyen változtatásokat csinálunk a kertben, de úgyis csak ősszel tudunk nekiállni, mikor már nem teremnek a növények és lehet kicsit rendezni a terepet. Na meg remélhetőleg hűvősebb is lesz. Az emelt ágyásom, amit idén vetettem be először végül is jól teljesített. Nem az ágyással volt a baj, sokkal inkább az időjárással, de szerintem ez nem meglepő hír. Szeretnénk még több ágyást létrehozni, de majd az alapanyagok és a pénzügyi helyzet eldöntik, hogy mi is lesz ebből. Az elmúlt hónapokban jó nagy meglepetés is ért minket a kertben. Pár éve írtam arról, hogy találtam egy pici tölgyfa kezdeményt a kertben, aminek nagyon megörültem és elültettem hátra. Az a kis fa már kb akkora, mint én és nagyon aranyos. Azóta anyu talált erre-arra még a kertben plusz 4 ilyen kis fácska hajtást. Tölgyfák. Elültettük azokat is. Pontosabban fogalmazva, jobb helyekre ültettük őket át. A négyből három maradt csak meg. Pár hónap elteltével még kettőt talált a mogyoró bokrok alatt... Nemrég pedig, mikor a fűzfák alatt sétáltam, találam még hármat! Kész tölgyes erdőnk lesz. Jelenleg van 9 kicsi tölgyünk, amiből kettőt odaígértünk a fodrászunknak. Huh. Nagy valószínűséggel egy mókus a felelős. Gondolom a mogyorót a mi kertünkből meg eldugdosta a szomszédságban valamerre. Lehet máshol meg azon csodálkoznak, hogy mindenhol mogyoró bokrok nőnek. Vicces dolgokat csinál néha a természet.

Más. Rájöttem, hogy mi az egyik életcélom. ... Az, hogy minél jobban elszigeteljem magam a társadalomtól. Tudom, hogy itt, egy város közepén ez technikailag lehetetlen, de álmodozni szabad. Én nem vagyok kíváncsi a szomszédra, aki részegen random nekiáll üvölteni az udvaron, nem vagyok kíváncsi a kutyájára aki este 11 órakkor ugat mint egy elmebeteg, nem vagyok kíváncsi azokra, akik nem ismerik az órát és reggel, délben, este akármikor nekiállnak üvöltetni a zenét mert éppen be van tépve vagy este fél 12-kor áll neki részegen veszekedni az asszonnyal az udvaron miközben össze-vissza tördelik a tányér készletet. Mert ez megy itt. Egyszerűen nem tudnak kussba maradni, mert mindenki akkora arc, hogy azt csinál amit akar, főleg a megfelelő alkohol mennyiség elfogyasztása után. Ha meg kihívnám a rendőröket csendháborítás miatt, még ők lennének megsértődve. Ha bulizni is akar, hát húzzon már a picsába ki a város határára, könyörgöm. NEM, neki a lakott terület kellős közepén kell hajnali 3-ig üvöltetni a zenét. Reggel 4-kor meg csörög az óra, hogy menjek dolgozni. Gyűlölöm a bulikat, azt, ha üvöltetik a zenét, azt, ha nem hagynak aludni, mert nekik semmi dolguk az életbe, dolgozni se járnak vagy eltartják őket, aztán kit érdekel mikor fekszenek meg kelnek. Oké, nyilván az én bajom, hogy mit utálok és mit nem, de ez nem csak erről szól, hanem arról is, hogy ha már egy közösségben élek, akkor legyen már bennem annyi tisztelet a másik iránt, hogy nem csinálok ilyen dolgokat. Ha meg nem tud úgy élni, hogy figyel a másikra is, akkor takarodjon már el valahova máshova ahol ezzel a viselkedéssel eltűrik. Komolyan, régen nem emlékszem rá, hogy bármi ilyesmi probléma lett volna itt a környéken. Mi franc van már?! Egyik reggel is arra keltem hajnali 3 órakkor, hogy üvölt a zene. Mi van?? Nővérem is mondta, hogy hallotta és ő kb a VÁROS MÁSIK FELÉN lakik. Jó, nem olyan nagy a város, de könyörgöm, azért egy negyed órára van nővéremék háza biciklivel, az nem 2 méter. Mondta, hogy biztosan lakodalom volt... Most őszintén, a város kellős közepén?! Mert?! Nem alszik a fél város, mert valaki megházasodik? Menjen a francba valami kívüleső helyre, leszarom, hogy házasodik, én, meg még sok más ember meg aludni szeretne. Nem is értem miért raknak ilyen rendezvényeket a lakott területek közepébe. Illetve olyan létesítményeket amikben ilyeneket lehet tartani. Nem kellene megkérdezni erről a lakosságot, vagy mi van már? Még ÉN költözzek ki a házból, ahol már 30 éve lakok, mert valaki úgy gondolta, hogy létesít egy rendezvényházat a szomszédba és kiadja, hogy éjjel-nappal bulizzanak? És most nem arról van szó, hogy egy nagyváros közepén vagy a városközpontban élek. Egy olyan helyen, ahol a lakóházakon kívül jóformán nincs is más, max óvoda vagy 1-2 bolt (élelmiszer), még csak emeletes házak sincsenek. Nekem egy olyan helyen kellene laknom, ahol minimum 25 km-es körzetben egy teremtett lélek sincs.

Hát... nagyjából ez megy mostanában errefelé. Ne csodálkozzatok ha a közeljövőben valamikor egyszerűen csak megbolondulok.

Beszúrok ide egy dalt, mert... egyrészről hogy ne legyen ilyen csupasz ez a bejegyzés, másrészről meg mert szeretem. Aztán meg azért is, mert eszembe jutott valami.

Ez volt a legelső Nightwish dal, amit valaha hallottam sok-sok éve. Itt szerettem bele ebbe a zenekarba. Azt hiszem a tv-ben hallottam még annak idején. Az itthonlétem alatt néha elővettem a rajzos mappám és kicsit rendezgettem. Semmi komoly. Sajnos. Pedig aztán ráférne jópár rajzra hogy újrarajzoljam vagy egy-két designra, hogy kicsit átalakítsam. Na, majd valamikor. A lényeg, hogy miközben nézegettem a régebbi rajzaim (és dobáltam ki azokat amik botrányosak), a kezembe került 1-2 nagyon régi rajz. Amiket még... vagy 10 éve rajzoltam. Vagy több. Lehet, hogy tragikusan néznek ki és sírni tudnék rajtuk, de mégis voltak olyanok, amiktől nem tudok megválni, mert egyszerűen csak rájuk nézek és elfog valami nosztalgikus érzés. Ahogy a feljebb említett dalt is újra felfedeztem mondhatni, meg ahogyan a régi rajzaim is nézegettem, elgondolkodtam azon, hogy végül is honnan is kezdtem ezt az egészet? Mit is akartam kifejezni annak idején? Ismét felidéztem magamban azt a stílust, amit képviselni akarok, azokat az érzéseket és ez... olyan jó volt. Ez ad egyfajta biztonságérzetet az embernek. Vagy nem is tudom hogyan fogalmazzam, aki alkot valamilyen formában, az biztosan megérti ezt az érzést. Néha azt hiszem vissza kell térni az alapokhoz, visszanézni a kezdetekhez és kicsit elgondolkodni, hogy a mostani út, amin vagyok, mennyire tér el attól, amit annak idején megálmodtam? ... Érdekes dolgok ezek.

Huh, most már zárok, mert a végén túl hosszú lesz ez a bejegyzés. Nos, mindenki vigyázzon magára, igyatok sok vizet és ne legyetek túl sokat a napon.