Gamer vagyok #25

Üdv.

Az első a sorban egy DS játék: A Witch's Tale. Egyetlen szóval le lehet írni ezt a játékot: Halloween. Ami először megragadott az a grafika, a karakter dizájn és a fantasztikus hangulat. Ezzel szemben a harcrendszer szenved egy-két súlyosabb hibától. Imádnám ha készülne belőle mondjuk egy anime.

Aztán folytattam a Persona sorozatot! A következő a sorban a Persona 4 (PS2) volt. Hozza az sorozattól megszokott szintet és minőséget, de... a Persona 3 után valahol csalódás volt. Nagyszerű játék, ez tagadhatatlan, de én inkább azoknak a pártján állok, akik a 3. részt jobban kedvelték, mint ezt.

Utána pedig... Castlevania: Circle of the Moon (GBA). Haha, úgy tűnik nem tudok sokáig meglenni CV játékok nélkül. Régebben már kijátszottam, de felvettem ismét, mert találtam hozzá egy nagyon hasznos hacket ami teljesen megváltoztatta a véleményem erről a játékról.

Végül előszedtem a Shin Megami Tensei: Devil Summoner 2: Raidou Kuzunoha vs. King Abaddon c. játékot PS2-re. Ezeknek a Raidou Kuzunoha játékoknak mindig ezer km-es címük van.

# A Witch's Tale (NDS, 2009)

Őszinte leszek, csak a grafika és a téma miatt kezdtem neki ennek a játéknak. Ránézésre sejtettem, hogy nem kell túl komoly dolgokra számítani, de nem zavart. Pozitív meglepetés volt.

1000 éve a föld alatt élő boszorkányok megpróbálták megszállni a felsőbb világot, de egy titokzatos lány, Alice, a boszorkányok ellen fordította a saját mágiájukat, ezzel legyőzve őket. Azóta békében él a világ. Viszont egy fiatal boszorkány, Liddell, valami izgalomra vágyik. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan rossz ötlet, az egyik közeli kastélyba utazik, hogy megszerezze a sok éve elzárt tiltott mágiát. A lány meg is találja, amit keres, de ezzel tudán kívül szörnyű eseménysorozatot indít el. Ismét visszatér a föld alatti boszorkányok királynője, hogy bosszút álljon. Liddellnek vállalnia kell a felelősséget a tetteiért és ismét el kell zárnia a boszorkányt. Ebben társa Lou, a kastélyban élő vámpír, akinek valójában az lett volna a feladata, hogy megvédje a tiltott mágiát, de elbukott, így a lánnyal tart és hasznos tippekkel látja el az utazásik során.

A játék alatt Liddellt irányítjuk, ő a főszereplőnk, Lou csak társként követi denevér alakban, de a harcokban nem vesz részt. Különböző világokat kell beutazniuk, majd megmenteni a világok hercegnőit akiket a boszorkányok királynője átkozott el mikor feléledt. A játék egyszerű, körökre osztott harcrendszerrel dolgozik, nincs benne semmi bonyolult. Liddell különböző helyszíneken összeszedhet babákat, ezek a babák lesznek a társai a harcok alatt. Mindegyik baba képes a szintlépésre és egyedi skill listával rendelkezik. Két baba lehet Liddell mellett a harcokban, de a harcokon kívül, a menüben cserélhetőek. Érdekes módon, ahogyan észrevettem, az összes harcban résztvevő karakterünknek egy MP csíkja van, Liddell mágiája fogy akkor is ha a babák használnak mágiát. Bár ez sosem okozott problémát.

A játékban mindent az érintőképernyővel irányítunk. Mindent. A karakter mozgását a térképen, a harcokat. Először nagyon zavart, de végül csak megbarátkoztam vele. Bár még mindig azon vagyok, hogy lehetett volna legalább választható opcióként belerakni ezt. A harcokban Liddell legerősebb mágiáihoz szükség van az érintőképernyőre, különböző szimbólumokat kell rajzolnunk amik aktiválják a mágiát. Szerencsére ezek eléggé egyszerű ábrák, így könnyen használható a harcrendszer ezen része is.

A történet lineális, sorban kell végigmennünk a különböző világokon. Minden világnak megvan a maga témája, hangulata. A térképen puzzle részeket kell megoldanunk és Liddell esernyőjével szétütni különböző tereptárgyakat amik random itemeket dobnak. Ha megmentettük a hercegnőt az egyik világban, akkor automatikusan megnyílik a következő. Lou kastélyából elérhető az összes ajtó amik a különböző világokba vezetnek és egy város is, ahol a játékos vásárolhat dolgokat vagy megjavíthatja a harcok alatt eltörött babáit. Egészen az utolsó részig minden már bejárt világba visszatérhetünk.

Egyetlen baja van ennek a játéknak, szerintem, mégpedig a harcrendszer. A harcok alatt minden olyan lassú. Az ellenségeket ezer évig kell ütni, mert kismillió HP pontjuk van, ennek ellenére ők maguk nem okoznak súlyos sérüléseket a karaktereinknek mert nincsenek olyan magas szinten. Azaz benne ragadunk egy harcban ami túlságosan elhúzódik a semmiért. A harcok hangulata nagyon jó és tetszett a menü is a harcok alatt, az sem zavart, hogy olyan rettenetesen egyszerű az egész, csak ez a lassúság... ez a sok felesleges harc.

Ahogyan feljebb is írtam, a hangulat, a látvány nagyon tetszett. A különböző világok nagyon szépen felépítettek, erre tényleg figyeltek a készítők. Ugyan ezt tudom elmondnai a karakter dizájnokra. Habár a karakterek jellemébe nem megyünk annyira bele, annyit azért megtudunk róluk ami szükséges ahhoz, hogy megértsük a motivációjukat és legyen egy elképzelésünk róla, hogy kik is ők.

Nekem KELL egy ilyen poszter!

A történetre inkább azt mondanám, hogy középkategória, de ez abszolút nem szokott zavarni ha egyébként sikerült a készítőknek normálisan átadni. Ebben az esetben sikerült. Kissé kegyetlen, hogy kétszer kell kijátszanunk a játékot ha látni szeretnénk a valódi véget, de amilyen meglepetésekkel zárul az első játékmenet, igazából nem bántam. A második kör alkalmával megtarthatjuk a pontjainkat, szóval egyszerűbb és gyorsabb lesz, mint az első kör. De a valódi végért megéri.

A zene megint egy olyan pont, amit annyira, de annyira jól eltaláltak a készítők. Tökéletesen hozza a Halloween hangulatot, ami köré épül az egész játék. A dalok magukban is hallgatható és élvezhető darabok. Itt hagyom a játék végi dalt ami a credit roll alatt szól, eléggé meglepett, hogy egy vocal dalt kaptunk zárásként, de jó meglepetés volt.

Nagyon hangulatos és szeretivaló játék, ha nem lenne problémás a harcrendszer, akkor tökéletes lenne. Nagyon sajnálom ezt a részét, de ha egyszer megjönne hozzá megint a kedvem, valószínűleg nem tartana vissza attól, hogy ismét elővegyem.

# Persona 4 (PS2, 2008)

Úgy gondoltam ideje lesz tovább folytatni ezt a sorozatot, szóval beraktam a következő részt. Természetesen úgy, hogy semmit nem tudtam róla.

Yu Narukami Inaba városába költözik a rokonaihoz ahol egy évig fog élni. A kisvárosban különös pletyka terjeng a lakók között: ha valaki pontban éjfélkor a tv képernyőre néz, megláthatja a lelki társát. Yu és barátai kipróbálják, igaz-e a szóbeszéd és mindenki nagy meglepetésére valamit megpillantanak a képernyőn. Viszont mikor felbukkan a tv-ben látott személy holtteste a városban, mindenki rájön, hogy ez az egész ügy sokkal veszélyesebb mint az elsőre gondolták. A rendőrség nem igazán tud előrelépést produkálni az ügyben, így a csapat úgy dönt megpróbálják ők kideríteni mi ez az egész. A fiatalok nyomozásba fognak miközben megpróbálják megmenteni a képernyőn felbukkanó az újabb és újabb áldozatokat.

Ezzel a játékkal kapcsolatban... nagyon vegyesek az érzéseim. Nem is tudom hirtelen hol kezdjem. Mondjuk leírom így első körben, hogy mi is a lényeg.

Érdekes, hogy eddig akárhány Persona játékot vettem elő, mindegyiket másképpen kellett játszani és azok a rendszerek is különböztek az összes részben amik különlegessé teszik ezt a sorozatot. Ebben a részben az időjárás által megszabott időkorlátok közé vagyunk szorítva. Megadja nekünk a játék, hogy mik a feltételei annak, hogy hosszabb időre leszálljon a köd, nekünk pedig folyton figyelnünk kell az időjárás jelentést nehogy kifussunk az időből egy-egy mentőakció során. Mondjuk nem mintha olyan nehezek lennének ezek a mentőakciók, de ezzel is gondolom próbáltak egy feszültséget generálni. Mellesleg normál szinten játszottam. Szóval valakit elrabolnak és a csapatnak meg kell menteni úgy, hogy végigjárják a személyhez kapcsolódó dungeont és a határidő előtt (a köd megjelenése) legyőzik a bosst, ezzel megmentve az elrabolt személyt. Ha nem sikerülne ezt kivitelezni, akkor a játék visszarak egy héttel előbbre, hogy legyen időnk megint próbálkozni. Nagy vonalakban.

A dungeon részek alatt azt csináljuk, amit egyébként a Persona játékokban csinálni szoktunk. Harcolunk, fejlesztjük a csapatot, kártyákat szerzünk fúziókhoz, itemeket, pénzt és haladunk a boss felé. Ugyan úgy, mint a 3. részben is már, minden csapattagnak csak egyetlen Personaja van, kivéve a főszereplőnek akinek az esetében váltogathatunk a Personak között és nyitva áll előtte a Velvet Room is ahol új Personakat képes létrehozni. A kis kivételes.

A harcok alatt beállíthatjuk, hogy a csapattagjainkat mi akarjuk irányítani vagy hagyjuk őket automatán, önállóan cselekedni. A 3. részben szerintem jól működtek az automatán irányított karakterek, itt viszont... Egyszerűen csak nem megy. Néha lehetetlen baromságokat csinál az AI és boss harcok alatt egyáltalán nem megbízhatóak az automatára állított karakterek. Normál harcok alatt még rendben van, de a komolyabb harcokat jobb ha manuális irányítással vívjuk meg.

Mikor éppen nem a dungeonokban szenvedünk, akkor kimehetünk a városba és élhetjük az életünket. Találkozhatunk másokkal, elmehetünk vásárolni fegyvert, itemet, stb, elmehetünk részmunkaidős állásokat végezni, horgászni, de otthon is maradhatunk és tanulhatunk, pihenhetünk, fejleszthetjük a statisztikáinkat különböző tevékenységekkel, side questeket vállalhatunk.

Igazán sokféle dolgot lehet csinálni, azt nem mondhatjuk, hogy üres a játék vagy hogy unalmas lenne ilyen téren. Térjünk át a történetre.

Minden mentőakció után egy kicsit többet megtud a csapat az ügyről, kicsit nyomoznak, aztán vagy találnak valamit, vagy nem. Vagyis... "nyomoznak" így, idézőjelek között. Néha csak a fejemet fogtam azon, mit csinálnak ezek nyomozás címszó alatt. Az egész ügy egy káosz. Vagyis inkább ahogyan kibontakozik az ügy és kiderülnek részletek. Ahogyan meg van oldva a történetvezetés ebben a játékban, az a katasztrófa. Néha teljesen alap kérdéseket figyelmen kívül hagytak és csak random tippeltek rá, hogy ki lehet az elkövető, ne akarják nekem ezt nyomozásnak átadni. Mikor megtalálják az elsőszámú gyanúsítottat, egyből mindenki a nyakának ugrik, hogy megölje, anélkü, hogy végighallgatnák az ő verzióját vagy úgy egyébként normálisan, logikusan végiggondolnák mi történik és miért. Aztán a második gyanúsított esetében lényegében csak azért sikerült leleplezni azt a személyt, mert ő maga szólta el magát, semmiféle bizonyítékuk nem volt ellene, csak egy kósza gondolat, hogy "lehet ő az." Ennél a pontnál már számomra ez az egész nyomozós szál már inkább vicc kategória volt. Pedig egy állítólagos detektív zseni is erősítette már a soraikat.

Azt az egyet aláírom, hogy sikerült nagyon jól elrejteni a fő gonosztevőket a játékos szeme elől, de... ez gyenge vígasz.

A karakterek, nos... Volt pár főkarakter akiket nem sikerült megszeretni. Például Chie karakterét egyenesen utáltam. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam azt a lányt, annyira idegesítő volt számomra, amint lehetőségem adódott rá, egyből lecséltem és vissza se vettem utána a csapatba, egyszer sem. Ami azt illeti, nem nagyon variáltam a csapatom összetételén a játék alatt, egy csapattal vittem végig az egészet. Még ha tudtam is, hogy egyik vagy másik karakter nem alkalmas egy boss harcra valamiért, akkor sem cseréltem le. A nem játékos karakterekkel kapcsolatban... Velük nem igazán volt problémám, mindenki szerethető volt a maga módján. Különösen Nanako. Miatta érte meg elővenni ezt a játékot. Aztán ott volt még érdekes karakterként Adachi, akit tulajdonképpen egészen megkedveltem és talán ő az egyik kedvencem a játékból. És aki tudja, hogy ő kicsoda azt azt is tudja, hogy régen rossz, ha egy ilyen karakter szimpatikusabb, mint a főszereplők.

A legjobb dungeon dal. Azt hiszem ez a rész érintett meg a legjobban az egész játékból, egyfajta fordulóponthoz érkezik a játékos és teljesen másképpen hatnak a harcok, megváltozik a hangulat. Nagyon jó, nagyon erőteljes a történetnek ez a része.

A játék fő színe a sárga. Ami néha kegyetlen. Annyira irritáló volt a számomra sokszor, kb úgy éreztem kiégnek a szemeim a menü világos színeitől.

Magát a játékot nem mondanám nehéznek, sőt. Lehet csak azért mondom ezt mert normál szinten játszottam. A dungeon részek lehet, hogy hosszabbak néha, de általában egy vagy két nap alatt végig lehet őket vinni. Igen, én vagyok az a személy, aki kikerülgeti a random ellenfeleket az esetek 90%-ban és fut tovább, hogy leüsse a bosst. Tetszett, hogy az elrabolt személytől függően változtak ezek a dungeonok, mármint a design. A boss harcok érdekesek voltak és változatosak, erre sem lehet panaszom.

Na de elég hosszú már ez a rész. Nyilván egy olyan játékról van szó, amiről napokat lehetne beszélni, de most legyen ennyi elég. Nem mondom, hogy rossz, mert ahogyan feljebb is említettem, hozza a Persona játékoktól elvárt szintet, de nálam valahogy nem talált be. A karakterek nem voltak olyan szimpatikusak számomra, mint a játéksorozat eddig részeinek a szereplői és a nyomozási vonal is néha olyan béna és erőltetett volt. Értem én, hogy mit próbáltak kihozni belőle a készítők, de nekem ez nem nagyon jött be. De ez csak az én véleményem, regeteg ember azt mondja, hogy remek játék és nekik is igazuk van.

# Castlevania: Circle of the Moon (GBA, 2001)

Ezt a játékot nem vettem elő túl sokszor. Egyszer kijátszottam, elvoltam vele egy darabig, de később sosem éreztem késztetést arra, hogy megint felvegyem és végigmenjek rajta az elejétől a végéig. Ennek az oka pedig a nehézség és a karakter mozgása. Ezt orvosolta valamilyen szinten a hack ami felkeltette a figyelmem.

1830. Dracula egyik követője, Carmilla, megpróbálkozik visszahozni a grófot az életbe. A vámpír vadász Morris megérzi a közeledő veszélyt és két tanítványával, Nathannel és Hughal a kastélyba indulnak, azonban a hármas késve érkezik. Dracula feléledt, és látva a vadászokat, az erejét használva elfogja Morrist. Hugh és Nathan feladata, hogy átverekedjék magukat a kastélyon és megmentsék a mesterüket. A páros a katakombákban szétválik és nekilátnak a keresésnek.

Kicsit olyan ez a játék, mintha a sorozat klasszikus és a modern stílusának határán állna. Vannak benne elemek ebből, abból és emellett még saját rendszerei is. Összességében ezzel szerintem nincs is baj, szépen sikerült összefésülni a különböző elemeket és pont jó mértékben tálalni őket. Azt tudnám inkább mondani, hogy vannak pontok ahol kicsit... elcsúszott ez a játék. Apróbb korrigációkkal tökéletes is lehetne. De mire is gondolok?

Például itt van az első és szerintem a legnagyobb probléma, ami miatt hacket is használtam. Nathan csak akkor képes futni ha felveszünk ehhez egy itemet. Ezzel még nincs is semmit probléma, a baj ott kezdődik, hogy minden egyes alkalommal mikor futni akarunk, duplán kell lenyomnunk az irányígombot amerre megy a karakter. Ez pokoli. Ez kínzás. Főleg harc közben. Így nem lehet elég gyorsan mozogni akkor, mikor a legjobban szükség lenne rá. Lehet azt mondani, hogy ezzel rákényszerítik a játékost a különböző mágiák használatára, de nem, én ebben nem hiszek. A hack amit használtam egy Auto Dashing hack, ami lehetővé teszi, hogy Nathan a játék elejétől kezdve fusson és ez legyen alap sebessége. Elképesztő hack. Csak egyetlen dolgot módosít, de megváltoztatja ezzel az egész játékot.

A másik bosszantó dolog az itemek beszerzése. Mivel a játékban nincs bolt, így mindent az ellenségektől kell összeszedni. Viszont annyira nehéz megszerzni egy-egy itemet a rettenetesen alacsony dobási arány miatt, hogy néha egyszerűen csak feladatam. Mikor már kismilliószor leölted ugyan azt ellenséget és egyszerűen nem, nem, nem dobja. Pedig tudod, hogy nála van! Nem tudom mi értelme volt ezt így megcsinálni, de nagyon idegesítő. Főleg mikor olyan ellenségekről van szó, akiket nehéz megközelíteni, mert olyan helyen vannak aminek se mentési pont se teleport nincs a közelében és ráadásul eléggé nehéz is legyőzni őket.

De térjünk ki a jó dolgokra is, itt van egyből a játék egyik saját találmánya a DSS rendszer, azaz a Dual Set-Up System. Adottak különböző kártyák amiket az ellenségektől lehet összeszedni. Két csoportra oszthatók, "Action" és "Attribute" lapok. Az attribute lapok különböző elemeket jelölnek, míg az action kártyák döntik el, hogy milyen hatást fog produkálni az adott kombó. Minden kombó egy attribute és egy action kártyából áll, egyenként nem működnek. Ezekkel a kombókkal Nathan igazán sokféle módon tud támadni, védekezni vagy éppen növelni a saját statisztikáit, különböző segítőket idézni maga mellé a harcmezőre. Én szeretem a DSS rendszert, szerintem nagyon jó ötlet. Ettől függetlenül nem sok kombót használtam a játékmenetem alatt, de ez már mellékes.

A grafika egyszerű. Nem rossz, csak egyszerű. Vannak hangulatosabb, mutatósabb helyszínek, de nincs túlrészletezve a látvány. Sok ellenség is csak színcserélt vagy minimálisan módosított változata egy másik ellenségnek. A boss szörnyek között viszont vannak igazán emlékezetesek is, mondjuk Carmilla, a Zombie Dragon ikrek, Adramelech vagy Dracula végső alakja. A zenét viszont eltalálták a készítők. Nagyon jó dalokkal van tele a játék, talán csak egy-két helyszínen nem tetszett a háttérdal, de összességében a legtöbb játékba került dallam szépen képes megteremteni a hangulatot. Itt hagyom az egyik kedvenc dalomat ebből a játékól amit már akkor imádtam mikor először meghallottam és azóta is imádom. Ez az "Awake", az első pálya alatt hallható.

Egyetlen hatamas bánatom van ezzel a játékkal kapcsolatban, mégpedig hogy nincs Hugh mód. Miért?! Minden modernebb CV játékban kapunk új módokat, akkor most miért nem? Pedig minden adott hozzá, és Hugh harcstílusa is érdekes csavart vitt volna a játékba. Mint a Maxim mód a Harmony of Dissonance esetében. Ez egy örök szívfájdalmam marad.

# Shin Megami Tensei: Devil Summoner 2: Raidou Kuzunoha vs. King Abaddon (PS2, 2009)

Egészen egyszerűen azért kezdtem neki, mert tetszett az első rész is, így gondoltam nem lenne rossz ötlet előszedni ezt is.

Egy nap egy fiatal högy jelenik meg Narumi detektív irodájában aki szeretne megtalálni egy eltűnt férfit. Narumi elvállalja az ügyet, de akkor még nem is sejtik, hogy valami egészen mély és titkokkal teli történetbe keverednek bele. Mindeközben a fővárosban egyre több embert kezd elhagyni a szerencse. A detektív párost a szálak egy elszigetelt és nem túl barátságos faluba vezetik aminek a múltja és tradíciói kulcsfontosságúak ahhoz, hogy megérthessék mi történik. A főváros és a falu között ingázva kell megtalálniuk a kérdésekre a választ és megpróbálni megakadályozni, hogy az emberek végleg elveszítsék a szerencséjüket és a reményeiket.

Ahogyan azt már az SMT címektől megszokhattuk, ebben a játékban is démonokkal kell harcolnunk és sokszor beszélgetnünk, hogy meggyőzzük őket álljanak a csapatunkba. A harcok alatt megszólíthatunk random démonokat akikkel harcolunk és beszélgetést kezdeményezhetünk velük. Ha jól sikerül a beszélgetés, akkor elkezdhetjük meggyőzni a démont, hogy álljon át a mi csapatunkba és legyen Raidou démona, aki használhatja utána a harcokban és a nyomozásokban egyaránt. A démonok általában kérni szoktak különböző dolgokat mielőtt eldöntik, hogy szeretnének-e csatlakozni avagy sem. Item, pénz, HP / Mag pontok. A csapatunkban lévő démonokat aztán fejleszthetjük, de új démonokat is létrehozhatunk belőlük fuziók útján. Az első részhez képest Raidou a harcokban két démont is képes már megidézni az eddig megszokott egy helyett.

Ahogyan említettem, a démonokat használhatjuk a harcok alatt, ilyenkor automatán cselekednek, de adhatunk nekik manuálisan parancsokat, beállíthatjuk, hogy egy-egy támadást folyamatosan használjanak. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy a démonok beszélgetni kezdenek egymással harc közben. Ez általában akkor jellemző ha két olyan démon kerül egymással szembe akik ismerik egymást. Ezeknek a beszélgetéseknek a kimenetele változó a két démon közötti kapcsolattól függően. Miközben Raidou beszélget az ellenféllel lehetőség van arra, hogy a démonait is bevonja a meggyőzés folyamatába. Megvan, hogy melyik démon milyen jellemmel rendelkezik és milyen ellenségekkel szemben hatásos a beszédstílusa. A harcokon kívül is használhatjuk a démonokat. Mindegyikük, a típusától függően rendelkezik különféle képességekkel amiket hasznosíthatunk a nyomozásaink során. Például képesek rejtett tárgyakat megtalálni, gondolatot olvasni, átalakítani Raidou megjelenését, stb.

A történetben a nyomozás vonalon ezúttal több hangsúly van, mint az előző részben volt. Legalábbis szerintem. Ha már egy detektív irodai alkalmazottja a srác, akkor nyomozzunk is néha, nem? Narumi néha még meetinget is összehív, hogy megvitassuk az ügy részleteit és tisztázzuk, hogy ki kicsoda ebben a történetben és mi történik éppen. Tetszett, hogy ezúttal komolyabban is belementünk a krimi szálba. Persze, továbbra is a harcok és a démonokkal való munka van a középpontban, de érdekesebb, bonyolultabb a történet.

Ebben a részben, mint az első SMT esetében, a döntéseinktől függően állhatunk vagy a káosz vagy a rend pártjára. De akár pártatlanok is maradhatunk. A játékban néha döntések elé vagyunk állítva, meg kell válaszolnunk különböző kérdéseket amiknek a hatására eldönti a játék, hogy a rend vagy a káosz vonalára rakja Raidou karakterét. Ez befolyásol néha bizonyos dolgokat. Például, hogy melyik démonok lesznek elérhetőek a számunkra vagy milyen megoldandó side questeket kapunk. Érdemes első körben chaos módban kijátszani a játékot, mert így a második végigjátszás alkalmával megnyílnak új extra küldetések.

Mert igen, vannak a fő történet szál mellett különböző extra küldetések. Lényegében kisebb ügyek amiket a detektív iroda kap és Raidou megoldhatja, teljesítheti őket mindenféle jutalmakért. Ez tetszett, mert új démonok válnak elérhetővé ilyen módon, hasznos itemeket kapunk és kicsit eltereli a figyelmünket ha a fő történet szál túlságosan sok lenne már.

A játék továbbra is megtartotta az első részből megismert jellegzetes stílust amit nagyon szeretek. A zene és a grafika is hozza az elvárt szintet. Raidou a főváros védelmezőjeként leginkább, nos, a fővárosban mozog, mint az első részben, de sok új helyszínt is kapunk, aminek nagyon örültem. Valami régi, jól ismert és valami új, teljesen más. A városi helyszínek mellett megjelentek a vidéki, falusi helyszínek is. Ami a hangulatot illeti, tetszik, hogy a komoly témák mellett azért mindig képes humort vinni egy-egy helyzetbe. Itt hagyom az egyik kedvenc dalom (ne zavarjon senkit össze, hogy másik játékból van a videó, ebben is megjelenik, szóval nem is értem miért nincs rajta az albumon):

Ami a nehézséget illeti, én nem mondanám nehéznek. Vannak nehezebb helyzetek, nehezebb ellenfelek, de nem teljesíthetetlen a játék. Főleg, hogy eléggé erőteljes démonokat vehetünk magunk mellé és Raidou statisztikáit is erősíthetjük itemekkel, felszerelet fegyverekkel. Na de az első végigjátszás után megnyílik a King Mode, ami lényegében a nehezített mód, ami már állít kihívásokat a játékos elé. Megjegyezném még, a játék extra dolgokat is ad ha a memória kártyán megtalálható mentés az előző Raidou játékból. Ennél többet nem tudok erről írni, mert nekem valamiért nem ismerte fel, hogy ott van.

Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy tetszik ez a játék sorozat. Kissé bosszantó mondjuk, hogy behozták ezt a rend / káosz dolgot, mert így kétszer kell kijátszani, hogy mindent lásson a játékos, de valahol nem haragudhatok rájuk, mert ez megszokott más SMT játékokban. Arról nem is beszélve, hogy a második végigjátszás során kaphatunk extra dolgokat ha előtte káosz módban végzünk, szóval... megéri megint nekikezdeni. Amúgy nagyon jól beválasztottam már megint, mert ez a sorozat a Devil Summoner sorozat része aminek még x más része is van, de... lényegtelen. Majd... azok is sorra kerülnek. Határozottan szeretném kijátszani az összes (számomra) elérhető SMT játékot.

Ennyit mára, mindenki vigyázzon magára.