Valami történt, de még mindig nem vagyok sehol

Story time. Ez hosszú lesz.

Üdv.

Az egész történet valamikor tavaly ősszel (vagy nyár vége?) kezdődött mikor idősebb nővéremnél körmöztünk (műkörmös is többek között). Ott vetettem fel neki, hogy mi lenne ha elmennénk és leraknánk a jogsit? Ő meg: "MOST?" Ühhüm. Egy ideje már ő is gondolkodott rajta, de mindig tologatta az időpontot. Hagytam neki egy kis időt, hogy feldolgozza ezt a hirtelen gondolatot. Végül azt lett belőle, hogy belement, szóval ketten együtt elmentünk jelentkezni.

Telt az idő, megcsináltunk mindent, amit kellett, majd eljutottunk oda, hogy oktató választás. Nővéremnek már volt valaki a fejében, akinél előzőleg unokahúgom is tanult, én meg... én meg mondtam, hogy mindegy, aki ráér, úgysem ismerek senkit. Én előbb kezdtem, mert nővérem oktatója annyira fullon volt, hogy kellett némi idő, hogy felszabaduljon nála hely. Aztán végre eljutottunk odaáig, hogy mindketten vezettünk már. Mindig mikor mentünk megosztottuk egymással mi volt, hogy volt, stb.

Abból a szempontból érdekes volt az egész, hogy (szerintem) velem az oktató nagyon előre sietett. Mikor nővéremék még a parkolóban keringtek csak, én már kint voltam a forgalomban meg a főuton, elvezettem a környező településekre. Pedig nem kezdte olyan sokkal utánam. Nem igazán értettem minek ez a rohanás, mikor éreztem, hogy amúgy nem vagyok olyan biztos a dolgomban, de úgy voltam vele, hogy ő az oktató, biztosan látja, hogy mi van. Ki vagyok én, hogy belemagyarázzak abba amit tanít? Aztán elértünk odaáig, hogy levezettem a kötelező órákat (tudom, ez még semmit nem jelent), de még mindig nem tanultunk meg egyetlen parkolást vagy megfordulást sem, ellenben nővéremék már átvették az összeset. Az oktatóm meg azt mondta, hogy nem tudja velem elkezdeni őket, mert még nem vagyok olyan szinten. ...Oké? Amúgy nem teltek olyan jól az óráim... vagy hogyan fogalmazzak. Mindig olyan ideges, feszült volt a légkör az órák alatt, kaptam beszólásokat is, eh. Tudom, én sem vagyok egy tökéletes ember, biztosan bennem is volt valami ami nem tetszett neki vagy franc se tudja. Van olyan, hogy emberek nem jönnek ki jól, ez van. Nála is sok ember levizsgázott már, egyszerűen csak az ő módszerei nálam nem váltak be. A lényeg, beszéltem erről nővéremmel és az lett a vége, hogy átmentem az ő oktatójához. Addigra már azon a szinten voltam, hogy utálom az egészet és hagyjuk, hülye vagyok én ehhez. Gondoltam ha nála se lesz jobb, akkor nem nekem való ez és befejeztem.

Szóval átmentem nővérem oktatójához és beültem az autójába ami más volt, mint amit eddig vezettem, szóval az első 1-2 óra azzal telt, hogy megszoktam az autót. Utána csodák csodájára elkezdte velem a parkolásokat. Most akor mi van azzal, hogy nem vagyok még azon a szinten? Mindegy. Ami azt illeti vele már sokkal jobban ment az egész, nem volt feszültség, jobb hangulatban teltek az órák, normálisan elmagyarázott, megmutatott mindent. Kezdve az alap dolgokkal, mert mint kiderült abból is voltak hiányosságok. Mit csináltam eddig?

Mikor elkezdtük ezt az egészet, nővérem aggodalmai között volt, hogy télen kell majd vezetni. Én megpróbáltam azzal nyugtatni, hogy előző években sem volt hó meg úgy egyébként semmiféle téli időjárás, szóval nem kell aggódni emiatt. Persze... Ez az év kellett, hogy a kivétel legyen, hát persze. Nagy havazások, riasztások, jeges út, ónos eső... remek. Nem egy órámat kellett végül lemondani az időjárás miatt. De nem bánom, hogy idén ez volt, legalább megtudtam milyen is ilyen időben vezetni.

Következő érekesség, miután már levezettem az új oktatómnál jópár órát, elújságolta, hogy lesz új autója! Huh... Azaz ülhettem be a harmadik autóba.

Ahogyan az várható volt, nővérem előbb elment vizsgázni és meg is szerezte a papírjait. Nekem még rá kellett húzni jópár órát, de nem is csodálom, azok után ahogyan kezdődött számomra ez az egész oktatás. A cél az volt, hogy a szeptemberi rohanás előtt letegyem a vizsgát, hátha akkor nem lesznek olyan sokan az utakon és egyszerűbb lesz az én dolgom is.

Az oktatóm el is rendezte a vizsgaidőpontot, volt még vagy 2 hetünk gyakorolni, erre nyilván most kellett lebetegednem. Szerintem a buszon összeszedtem valami kórságot mikor utaztam fel órára. (Nem a mi városunkban történt az oktatás.) Lehet, hogy ez a két hét soknak tűnik, de ebből kb egy hétig beteg voltam, két alkalmat le is kellett mondanom miatta és volt olyan óra amire kb félhullaként mentem el és totál elszartam mindent amit lehetett. Ezek után úgy álltam hozzá a vizsgához, hogy oké, rendben, megbukok, majd legközelebb talán jobb lesz. Nővéremnek sem sikerült elsőre, nem kell stresszelni ezen.

Aztán vizsga. Aznap persze 50 fok kánikula volt, mire felértem a busszal és kivártam az időpontot azt hittem elájulok. Kimentünk a vizsgahelyszínre, megvártuk a vizsgabiztost, elvégeztem az elvégzendő dolgokat, majd ideges, büdös, kiszáradt roncsként nekikezdtem. Az eleje egész jól ment, később volt némi... problémánk egy öregebb hölggyel aki eléggé erőszakos módon próbált meg kitúrni a parkolóhelyről mikor éppen próbáltam beállni. (Pedig én voltam ott előbb.) WTF. Még ott magyarázott meg mutogatott is. Nem is értem. Ott szerencsétlenkedtünk kicsit a hölgy miatt, aki csak nem adta fel, majd otthagytuk. Be sem tudtam fejezni normálisan a parkolást. Akkor már úgy voltam, hogy oké, leszarom, megbuktam, menjünk haza. Ennek ellenére kocsikáztunk még egy kicsit a városban, a városon kívül. Mikor visszaértünk a kiindulóhelyre és megálltam, már felkészültem arra, hogy leoltanak aztán ennyi volt. Tény, kaptam leoltást, mert nem voltam hibátlan, teljesen jogos volt, aztán közölte a vizsgabiztos, hogy megfeleltem. Fel se fogtam mi van, még vissza is kérdeztem, hogy "Hogyan??" Biztos totál hülyének nézett. Akkor tudatosult bennem tényleg, hogy átmentem mikor már az oktatóm vitt vissza a buszmegállóba. Aztán futhattam, mert mire kiértem már bent állt a busz. Otthon aztán felültem a segglapos biciklimre amit már szarrá sütött a nap és szépen hazamentem.

Az igazság az, hogy... nem vagyok magammal annyira elégedett. Mikor megjött a jogosítványom és átvettem, nem azt éreztem, hogy "de jó, végre megvan!" hanem... semmit. Egyszerűen csak megnéztem és elraktam. Azt hiszem már rég kihalt belőlem, hogy őszintén tudjak örülni. Ezen kívül ott van még a tény, hogy autóm az nincs. Lehet hülyén hangzik, hogy leraktam a jogsit és nincs autóm, de az méginkább hülyén hangzana, hogy vettem egy autót, de nincs jogsim. Annyira pénzes nem vagyok, hogy mindkettő legyen. Vagyis annyira pénzes nem voltam, mert jelenleg egy pénzügyi katasztrófa vagyok ez után. A nullán állok. Ami gondolom nem meglepő.

A következő lépés a munka keresés amit egyébként már évek óta űzök, csak... jahm. Itt vidéken konkrétan semmi lehetősége nincs az embernek és nem én vagyok az egyetlen aki ebben a helyzetben van. Meglepően sokan vannak így. Az sem segít, hogy itthon is eléggé sokat veszekedünk a helyzet miatt. Vagy ha nem is veszekedünk, a légkörön lehet érezni, hogy nem a legjobb. Egy hete kb gyomoridegem van és sírok. Egyszerűen úgy érzem, hogy a puszta létem teher másoknak és egyszerűbb lenne ha nem lennék. Egyszerűbb lenne ha csak eltűnnék, ha mindenki elfelejtené, hogy valaha is léteztem, ha nem emlékezne rám senki.

Jobb lesz ha inkább zárok. Itt hagyok egy nagyon cuki dalt amit random találtam egyik nap. Hátha kicsit fel tudom dobni a hangulatot a depresszió áradat után. Ez egy cover, ez eredeti dal / videó [ITT] megtalálható.

Mindenki vigyázzon magára és kitartást a meleghez. Igyatok sokat és egyetek sütit.