Castlevania - Symphony of the Night

Ez a játék a szívem és a lelkem. Komolyan az egyik kedvencem. Annak idején a PS verzióval ismerkedtem meg legelőször, már akkor nagyon megragott. Ezek után jöttek a PSP és a Saturn verziók, mert kíváncsi voltam a portok közötti eltérésekre, aztán a radio drama, mert ha elérhető, akkor miért ne hallgatnám meg? Nos, imádok mindent, ami ehhez a játékhoz kötődik.

A játékban Alucardot irányíthatjuk, aki Dracula félvér fia és még egyszer visszatér a kastélyba, hogy utána járjon az újonnan feléledt sötét erők eredetének. Mindeközben másvalaki is megérkezik. Maria, Richter Belmont, a legendás vámpír vadász sógornője. A nő elmondása szerint Richternek rejtélyesen nyoma veszett, ő pedig eljött a kastélyba, hátha valami nyomra bukkan a férfival kapcsolatban. A páros külön folytatja a kastély bejárását, de lassan kiderül, hogy a két ügynek talán mégiscsak köze van egymáshoz.

Kezdetben egyetlen játszható karaktert irányíthatunk, Alucardot. Ami azt illeti, Alucard eléggé gyorsan nagyon is overpower karaktert lesz. Legalábbis szerintem. Nem éreztem egyszer sem a játékmeneteim alatt, hogy hátrányban lennék vele vagy valami olyan ellenséggel állnék szembe, akivel nem tudom felvenni a harcot Alucard tulajdonságai miatt. Részben köszönhető ez annak, hogy rengeteg felszerelhető tárgyat kap a férfi a játék során, plusz a spellek, plusz a fegyverek / pajzsok különleges képességei, plusz a megidézhető segítők, plusz az átváltozások. Ez rengeteg. Rengeteg dolgot adnak a készítők a játékos kezébe amivel végigverekedheti magát az ellenségeken. Sokkal több mindent kapunk, mint amire szükségünk van. Ezért is van az, hogy az ember többnyire megfeledkezik egy csomó dologról és ez a sok tárgy ott marad kihasználatlanul. Viszont minél többet játsza újra az ember a játékot, annál többször próbál ki új dolgokat is. Én is a sokadik végigjátszásom alkalmával jöttem rá arra, hogy egy-egy fegyver mennyire is hasznos tud lenni bizonyos szituációkban vagy hogy ez vagy az a spell mennyire megkönnyíti a boss harcokat, vagy a harcokat az erősebb ellenfelek ellen. Egyszerűen csak szórakoztató kipróbálni azt a sok holmit amivel a készítők ellátnak.

De ahogyan említettem, Alucardnak nem csak a felszerelhető tárgyai vannak. Fél vámpírként képes felvenni köd, denevér vagy farkas alakot, amik segítségével könnyebben felfedezheti a kastélyt és eljuthat olyan helyekre is, amikre emberi alakban nem képes. Ez... annyira menő, de most tényleg, imádom. Főleg a denevér alak az, ami a játékos a legtöbbet használ, de a ködnek is megvan a maga haszna, szerepe. Azt pedig sosem értettem, hogy a farkas miért ugat. Ezekhez az alakváltásokhoz összeszedhetünk erősítéseket is. Mondjuk, hogy köd alakban Alucard képes lesz megsebezni az ellenfeleket akikhez hozzáér. Ilyesmi. Tényleg imádom ezt a rendszert. Aztán ott vannak még a spellek amik csak akkor jelennek meg a menüben ha az ember használja őket. Kicsit összezavart ez a legelején, mert nem értettem, hogy a semmiből honnan kellene rájönnöm mindenféle random gombkombóra. Aztán rájöttem, hogy Master Librarian is árulja őket. Hm, hát így is lehet. De nem kötelező megvenni őket, ha véletlenül beütjünk ezeket a kombókat (aminek eléggé kicsi a valószínűsége) akkor megjelennek a menüben és megspóroltál némi pénzt rajtuk. Ami azt illeti néhány spell igen nagy segítség a játék alatt. Mondjuk a Summon Spirit, a Tetra Spirit és a legendás Soul Steal.

A játék kijátszása után két új karakter is elérhető lesz. Azaz a PS verzióban csak egy, Richter Belmont, míg a Saturn verzióban Richter mellett Maria is játszható karakter. Annyi különbség van még, hogy a PS verzióban szükség van arra, hogy a játékos egyszer végigvigye a játékot, míg a Saturn verzióban Alucard és Richter is elérhető már a játék legeleje óta. Richter hozza a klasszikus Castlevania vonalat az ostorával és a Rondo of Bloodból ismert mozdulataival, míg Maria egy teljesen új stílust képvisel. A nő lövedékekkel támad és erőteljes állat segítőket idéz meg a harcok alatt. Ebből kaphatunk egy kis ízelítőt a Saturn verzióban mikor Alucardnak ki kell állnia ellene a kastély szívében. Ez a harc a PS verzióban nem szerepel. Egyik karakterrel sem volt bajom, nagyon másképpen kell velük játszani Alucardhoz képest, de ez is ad egyfajta kihívást a játékmenethez, ami valljuk be, az eredeti szálban nem nagyon van. Kettejük közül Richter jobban tetszett, Mariat kissé nehézkes volt irányítani és a spelleket sem volt olyan szórakoztató folyton gombkombókkal előhozni. Azért mondom ezt, mert a nő azért jobban rászorul ezekre a spellekre, mint Alucard, így Maria esetében jóval többször kell alkalmazni őket.

A plusz karakterek mellett kódokkal is játszhatunk. Igaz nem túl sok dolgot tudunk manipulálni a kódokkal, pár az inventoryban felbukkanó itemet vagy egy-két statisztikát Alucard számára. De... akkor is vannak.

A hangulat, a pályák felépítése fantasztikus. Az egyik legjobb dolog ebben a játékban. Sok különféle pályával találkozhatunk, mindegyik szépen kidolgozott és érdekes. Nagyon tetszett, hogy a készítők figyeltek mindenféle apróságra a pályákon. Mondjuk a Tower of Mistben lévő távcső, amibe bele lehet nézni vagy ugyan ezen a helyen található madár fészek ahol nyomon követhetjük a madárkák életét a tojás rakástól a kikelésig és a kirepülésig. Ez annyira aranyos és ad egy érdekes részletet a helynek. Vagy ott van még az ablakon át leslekődő Peeping Eye a Marble Galleryben amit talán észre sem vesz a játékos először. Az ilyen apró érdekességek amiket úgy imádok, plusz a pályák kidolgozása is hihetetlenül részletes, a hangulat pedig tökéletes.

A további érdekességekhez kapcsolódik, hogy kétszer mehetünk végig a kastélyon. Egyszer normál állapotban, majd fejjel lefelé miután megjelenik a kastély mása. Jó kis csavar és érdekes is, mert az ember végül is ismeri már a kastélyt, de a fejjel lefelé lévő verziója is tartogat meglepetéseket. Mire megjelenik a második kastély, jóformán minden erősítést és plusz dolgot összeszedhetünk, szóval a játék második fele valamivel gyorsabban lezavarható. Ehhez hasonló kettős kastély rendszert láthatjuk a később GBA-ra megjelent Harmony of Dissonanceben is.

Ha már hangulat meg pályák, akkor grafika. Mikor először megláttam a részletességet amivel meg voltak rajzolva a pályák és maga Alucard karaktere, leesett az állam. Tiszta és szép pixel grafikát kaphatunk amire tényleg nagyon jó ránézni. A Saturn verzió annyira nem szép, mint a PS, de ez leginkább a két konzol közötti különbségekből adódik és abból, hogy hogyan nem sikerült megfelelően átportolni a játékot. A másik furcsa dolog, hogy mikor kijött a játék voltak, akik azért kritizálták, mert 2D-s volt, nem pedig (az akkor) újonnan divatba jött 3D-ben készült. Véleményem szerint (meg még sok más ember véleménye szerint is), viszont ez így tökéletes ebben a formátumban. El sem tudnám képzelni 3D-ben. Csak egy kis érdekesség volt ez, furcsa látni, hogy akkoriban is mennyire befolyásolhatta a játékosokat vagy a kritikusokat az, hogy hogyan néz ki egy játék és milyen követelményeket állítottak egy-egy játék elé attól függően melyik korban jött ki.

A zene rendkívül jól passzol a helyszínekhez, a jelenetekhez és sokat hozzáad a hangulathoz. Tökéletesen kiegészítik egymást a grafikával, így létrehozva azt a tipikus, feledhetetlen SotN hangulatot. Nem minden dal nyerte el teljesen a tetszésemet az OST-ból, de a ettől függetlenül a céljuknak szerintem mindegyik megfelel. Minőségileg is megállják a helyüket, ez nem is kérdés, magukban is szórakoztató zenei darabok.

A történetre és a karakterekre azt tudom mondnai, hogy hozzák a Castlevaniatól elvárt szintet. Azaz nincs dráma, senkit nem ismerünk meg mélyebben, a történet pedig az, ami eddig is volt, az az van egy hősünk akinek célja Dracula legyőzése. Kisebb csavarokat adtak ezúttal a történethez azzal például, hogy Alucard Dracula fia vagy hogy mi is történet valójában Richterrel és ki áll ennek a hátterében. Érdekesnek érdekes a történet, de mint azt már megszokhattuk a többi Castlevania játékban, egyszerű és lényegretörő minden. Igazából nem zavart ez, talán éppen aztért mert mit is várjon az ember egy Metroidvaniatól? Ez éppen az a szint, amit elvárhat. Nem érezzük azt, hogy kevés lenne az információ, vagy hogy a játékos elfeledkezne a lényegről, de nem is ez játszik központi szerepet a játékmenet alatt. Mindig, mikor éppen a legjobban belemerülnénk a harcokba és a pályák felfedezésébe, történik valami, ami ismét felkelti a figyelmünket és a visszatérünk kicsit a történethez is. És ez így van jól, jó arányban van a játékmenet és a történet.

Az ellenségekkel nem volt semmi problémám. Nem mondanám idegesítőnek őket. Egy-kettő van, akikkel megszenved az ember, mondjuk Venus Weed vagy Guardian, de összességében rendben van ezen a téren a játék. Változatos a felhozatal, találkozhatunk régi Castlevania játékokból már jól ismert ellenségekkel és újakkal is. Érdekesség, hogy a második kastélyban a maradványokat őrző boss szörnyek mind az első Castlevania játékban már felbukkant bossok. Szeretem az ilyen sorozaton belüli utalásokat.

Az irányítás egyszerű és könnyen kezelhető. Nem éreztem azt, hogy szaggatna vagy késleltetve venné be a parancsokat. Minden szépen működik, úgy ahogyan kell. A PS verzióval szemben a Saturn verzió kissé káosz nekem, leginkább a Saturn kontroller miatt. Úgy vagyok vele, mint az N64 kontrollerrel, nem tudom kezeni egyiket sem. Szóval valószínűleg itt bennem van a hiba. De a PS verzió irányítására tényleg megfelelő.

Mint ahogyan látszik, imádom ezt a játékot és nem is tudnék sok negatívumot írni róla. Talán egy valami van, ami zavar benne kicsit, ez pedig a nehézségi szint. Ahhoz képest, hogy Alucard segítségére mennyi minden van, az ellenségeket mégsem túl bonyolult legyőzni. Nem kell minden skillt, itemet, támadási formát bevetni ahhoz, hogy győztesen jöjjünk ki egy-egy összecsapásból. Kicsit úgy érzem elengedték magukat a készítők és túl sok dolgot raktak bele, amit végül is nem is nagyon használ fel a játékos. Másrészről viszont mondhatjuk azt is, hogy ha nehezebb lenne a játék, akkor máris több hasznuk lenne ezeknek az itemeknek, skilleknek. Én az utolsó végigjátszásaim során nem is vásároltam már semmit a boltban, hiába voltak ott erősebb fegyverek, páncélok Alucard számára. Nem vettem meg, mert nem éreztem, hogy szükségem lenne rá. Csak azt vettem meg, ami szükséges a kastélyban történő továbbhaladáshoz. Ugyan így az itemekkel. A kastélyban a játékos össze tud szedni mindent, amire szüksége lehet, ez a játék egyáltalán nem nehéz. Legalábbis Alucarddal. A többi karakterrel már érezni némi kihívást, de elsősorban úgyis Alucard miatt, az ő története miatt veszi fel a játékos.

Mindenkinek ajánlom, aki egy jó Castlevania, egy jó platform játékot akar kipróbálni fantasztikus grafikával, zenével és hangulattal. Én már csak a hangulat miatt is elő szoktam venni időközönként, egyszerűen vonzza az embert. Ha egyszer valaki megismeri, akkor megmarad benne, ez biztos.

Platform	1997, PlayStation	Hossz: Közepes
Szerkesztő értékelése: ★★★★★